Mirto Rosso

[vc_row row_type=”row” use_row_as_full_screen_section=”no” type=”grid” text_align=”left” background_animation=”none” css_animation=””][vc_column][vc_column_text]Azt mondják, cipőt a cipőboltból, olasz receptet pedig olasz forrásból válasszunk… Ezentúl mi is így teszünk, így hétről hétre elhozzuk nektek szeretett séfünk, Fabrizio autentikus receptjeit!
Ezek a receptek nem mind találhatók meg az étlapunkon, sokkal inkább főszakácsunk otthoni tippjeit olvashatod!

Aphrodité kedvence: A Mirtusz

Az ókori görög mitológia szerint Aphrodité egy tengeri fürdőzés alkalmával csak mirtuszbokrok közé rejtőzve tudott elmenekülni a szatírok elől. Ekkor lett az illatos, fehér virágú mediterrán növény Aphrodité kedvence és azóta is a szépség, szerelem, ártatlanság és üdeség jelképe.

A mirtusz eredetileg a keleti népek ünnepi virága volt. Arab legenda szerint, az első mirtuszágat mint a reménység jelképét, Ádám hozta magával a Paradicsomból, emlékeztetőül az Édenkertre és a halhatatlanságra. Őshazájában, a Földközi-tenger vidékén, a mirtusz igen régóta lakodalmi virág is. Babilonban már nagy kultusza volt A zsidók, akik talán először használták menyasszonyi koszorúként, valószínűleg a babiloni fogságban ismerték meg. A virág vallási szokásaik részévé vált. Törvényeik előírták, hogy egyiptomi menekülésük emlékünnepein mirtusszal mint a reménység és halhatatlanság virágával díszítsék sátraikat.

A mirtusszal kapcsolatos szokások keletről jutottak Görögországba, s onnan Rómába is. Az ókori görögök a vértelen küzdelemben győztes hadvezérek homlokát mirtuszkoszorúval övezték. A rómaiak mirtusszal fűszerezett bort ittak.

Századok múltán a mirtusz a mondák világából egyre inkább a földre szállt. Termését fűszerként használták, italokat készítettek belőle. Szép mintájú, kemény fáját a fafaragók használták fel. A kérgében és gyökerében lévő cseranyagokat a legfinomabb bőrök, prémek kikészítésére használták. Állítólag ettől volt a drága török és orosz prémeknek sajátosan kellemes illatuk. Hajdan perzsa főpapok, görög hivatali méltóságok, előkelő római patríciusok, győztes hadvezérek homlokát ékesítette, manapság más mediterrán növényekkel, az oleanderral, gránátalmával, citrusokkal és hibiszkuszokkal együtt télikerteknek, falusi házak ablakainak dísze.

Szicília környékén december közepétől/végétől egészen januárig lehet leszedni a mirtusz bogyóit.
Az olaszok a friss vagy szárított leveleit használják bárány- és sertéshús, valamint töltött hal ízesítésére, de csak tíz percig pácolják sütés-főzés előtt, mert mirhára vagy eukaliptuszra emlékeztető íze túl intenzív. A szárított-őrölt bogyójával a feketeborsot próbálták helyettesíteni. Ágyaslikőrt is készítenek belőle, virágait pedig salátákba lehet keverni.
Kétféle likőr létezik: a mirtusz leveléből készült mirto bianco és a bogyójából készült mirto rosso, ami igazából lila színű. Mivel utóbbi sűrűbb és intenzívebb ízű, ezt isszuk és készítjük mi is.

Pontos recept nem létezik, mindenhol kicsit más. Mi így csináljuk:

Hozzávalók:

  • 500 g friss mirtuszbogyó
  • 0,5 liter tiszta szesz
  • min. 300 g méz (a cukor helyett)

A szedés után megmossuk, leterítjük egy konyharuhára, majd kiválogatjuk a sérült, nem szép bogyókat és 2-3 napig szárítjuk.

Ezután a bogyókat egy üvegbe tesszük és felöntjük az alkohollal, majd lezárjuk az üveget. 40-50 napig hagyjuk összeérni a bogyókat az alkohollal sötét helyen.

45 nap elteltével feloldjuk a mézet 1 liter vízben, felforraljuk, lehűtjük. Leszűrjük a bogyókról az alkoholt egy gézen keresztül. Ezután összenyomkodjuk és kipréseljük a bogyókat ugyanezen a gézen keresztül a kifolyt levet az alkoholos folyadékhoz öntjük.

A mézzel vagy cukorral készített lehűtött szirupot hozzáadjuk ehhez a lila léhez, és jól összekeverjük. Ezután üvegekbe töltjük a likőrt.

A fogyasztásra még két hónapot kell várnunk, 3-4 naponként fel kell rázni az üvegeket. Lehűtve a legfinomabb, vacsora után. Salute![/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]